Én az emberek interjújával foglalkozom.

Vállalatoktól vagy szervezetektől kapott megbízások alapján meghatározom a kutatás tárgyát, majd több héten át tanulmányozom az embereket körülvevő mindennapi életet. A kutatási eredményeket jelentés formájában küldöm el, vagy workshopok keretében osztom meg, segítve, hogy az „ügyfelek” megértsék az „igazi világot”. Ez a feladatom. Ez a fajta munka főként a több milliárd forintot felemésztő egyéves marketingkampányok előtt kerül végrehajtásra, vagy olyan esetekben, amikor már évek óta költenek pénzt, de még mindig veszteséget szenvednek, vagy a munka eredménytelen.

Mivel az emberek személyes megismerése a tevékenységem fő jellemzője, a mai világban, amikor a koronavírus miatt a világ leáll, a projektjeim megvalósítása lelassul, vagy jövőre kell halasztanom. Ezért most el szeretném mesélni a 2017. eleje óta szerzett tapasztalataimról, a sok ostoba döntésről, a rengeteg kudarcról és az alkalmankénti, csekély sikerélményről. Egy nagyon személyes fejlődéstörténetet szeretnék elmesélni.

Bevallom, eddig tartottam tőle, hogy elmeséljem ezt a történetet. Tudtam, hogy bár a saját irányvonalam tiszta, tapasztalataim még nem elegendőek, ráadásul a szektorban jelen lévő véleményeket sokféle formában tapasztaltam, ami miatt visszahúzódtam. De hogy tovább tudjak lépni, egyszer el kell mesélnem magamról, a magányos szenvedéseimről és a dolgokról, amelyekről nem tudtam nyíltan beszélni.

Mindig is így volt, de most sem tudom, meddig jutok el. De próbálkozom.