Az úgynevezett véletlenszerű bűncselekmények egymás után következnek be. Olyanok, akik fegyverrel járkálnak az utcán, és megtámadják a gyalogosokat, letartóztatják, és mások pedig azt mondják, hogy követik a divatot, és gyilkossági fenyegetéseket tesznek közzé. A múlt héten országszerte 54 embert, 30 éves kortól 10 éves korig tartóztatták le a rendőrség, miután gyilkossági fenyegetéseket tettek közzé online közösségi oldalakon. Többségük kiskorú, és többségük azt állítja, hogy vicceltek. De a történet azonnali hírei és a cikkeket követő, a bűnözőket leíró kifejezések, mint például a kardmester, a rövid férfi és a bűncselekmények mögött rejlő motivációt bemutató, részben politikai kifejezések, túl egyszerűnek tűnnek ahhoz, hogy egyszerűen csak internetes mémeknek tekintsük őket, figyelembe véve azt a kontextust, amelyben az áldozatok, valamint családjaik sikoltozásaival találkoznak. Mi a módja annak, hogy enyhítsük a közösségi oldalakon keresztül keletkező és terjedő, kollektív harag kifejezésének, és hol találhatjuk meg a kulcsot ehhez?

Erving Goffman szociológus a társadalmi életet színházi előadáshoz hasonlította. Azt állította, hogy az egyén különféle szerepeket játszik, hogy megvalósítsa társadalmi énképét, attól függően, hogy melyik színpadon játszik, azaz a konkrét fizikai környezet és a nézők, akik figyelik és reagálnak rá. A színpadot három típusra osztotta:

Első: A „színpadon” nyilvános társadalmi környezetben vagyunk, idegenekkel, nagyobb közönséggel. Ilyenkor az egyén előadása megfelel a közönség által is megosztott egyértelmű szokásoknak. Ezenkívül, mivel tudatában van annak, hogy megfigyelik, az egyén módosítja viselkedését, hogy elkerülje a negatív benyomások kialakulását. Ide tartozik a tömegközlekedéssel történő ingázás, a munkahelyi idegenekkel való kommunikáció. Második: A „színpad mögött” egy privátabb helyzetben vagyunk, egy kisebb közönség előtt, akiket ismerünk, mint például a közeli barátok vagy munkatársak. Itt is van előadás, de a játszott szerep közelebb áll ahhoz, amit az egyén az igazi énnek tart. Harmadik: A „színpadon kívül” egy olyan privát tér, ahol nincsenek nézők, és nincsenek elvárások a szereppel kapcsolatban. Ez gyakran egy olyan kontextus, ahol az egyén ellazul és viselkedik, felkészülve a jövőbeni társadalmi előadásokra.

Bár Goffman nézőpontja a szemtől szembeni interakciókhoz készült, hasznos az online közösségekben is, hogy megértsük, hogyan teszik homályossá a felhasználók a valóság és a virtuális identitás határait, és hogyan találhatunk megoldásokat.

Először is el kell fogadnunk a megváltozott társadalmi identitás generációjának jelenlegi helyzetét. A tinédzserek és a fiatalok hozzászoktak ahhoz, hogy a közösségi oldalakon keresztül saját színpadot teremtsenek maguknak, módosítsák a szerepeket és a megjelenést, figyelemmel kísérjék és irányítsák a közönséget a színpadon, a színpad mögött és a színpadon kívül. Vagyis az online térben nincs szükség szigorú beállításokra, szerepekre vagy határokra a különböző színpadok között. Élő közvetítésekkel, a mindennapi élet megosztásával a követőkkel, a valóság és a virtuális cselekvés közötti határvonal egyre homályosabbá válik. Ezt el kell fogadnunk. Csak így azonosíthatjuk a változtatásokat igénylő területeket, amelyeket nem látunk a jelenlegi, bizonytalan társadalmi nézőpontból, amely csak az egyéni felelősséget látja.

Másodszor, meg kell vizsgálnunk az online közösségek strukturális változásait, amelyek lehetővé teszik, hogy a felhasználók döntsék el, hogy nyilvánosságra hozzák-e a személyes adatokat, és hogyan lehet ezt ellenőrizni. Az antropológiától a geográfiáig és más területekig az emberek helyet határoznak meg úgy, hogy jelentést adnak a térnek. A „hely”, ahol az egyén értelmes interakciókat folytathat, kapcsolatot teremthet a belső és külső tényezőkkel, de a „tér” csak a benne lévő tárgyakkal áll kapcsolatban.

Sokan úgy vélik, hogy az online közösségek olyan „tér” szerepet töltenek be, ahol az emberek csak a magánéletükből származó fragmentált részeket osztanak meg, amelyeket el akarnak rejteni, és amelyekben egyszerű, felszínes kapcsolatok alakulnak ki. Ez önmagában is értelmes, de jelenleg azt is látjuk, hogy az online közösségeknek „hely” szerepet kell játszaniuk, amelyek magukban foglalják a felhasználói információkat, mint a közösségben való viselkedés kereteit. A gyakran felvetett alternatíva, a név kötelezővé tétele sok korlátot tartalmaz a megvalósítás szempontjából. Ehelyett az online közösségekben lehetővé kell tenni a felhasználók számára, hogy eldöntsék, mennyit tesznek közzé magukról és a környezetükről, ki láthatja őket, és milyen körben lehetnek kölcsönhatásban más felhasználókkal. Ezen a módon a platformokat úgy tervezhetjük meg, hogy lehetővé tegyék a felhasználók számára, hogy a különböző szintű közösségekhez tartozzanak.

Ez nem könnyű, de egy olyan világban élünk, ahol a valós életbeli profilhoz kapcsolódó önmagunk feltárása a bizalom és a lehetőségek új hatalmi tengelyévé válhat. Vagyis szükség van olyan rendszerekre, amelyek támogatják a felhasználókat abban, hogy döntsenek az önmegnyilvánulásról.

*Ez a cikk az Elektronikus Újság 2023. augusztus 7-i kiadásában megjelent cikk eredeti változata.

Források

Gyilkossági fenyegetések szaporodnak… 54 embert tartóztattak le országszerte

A self bemutatása a mindennapi életben

Online hely és személyiség-alkotás: A szív és az önkifejezés ügyei

Kultúra, hatalom, hely: Kutatások a kritikai antropológiában⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠