A kölcsönös elfogadás sorrendje: Fiatalon meg kell tapasztalni - 1

Előzmény: Önkritka az egészséges én érdekében?

"Ha fontos dolgokat akarunk elérni, az önkielégülés szörnyű csapda."
"Amancio Ortega, a ZARA alapítója"

Szituáció: Több tucatnyi harmincas, negyvenes, ötvenes résztvevő VS egyetlen huszonéves megszólaló

Valójában kínos volt. Egy hangalapú közösségi médiában, a Clubhouse-ban, egy olyan beszélgetésben, amely a generációk közötti kommunikáció nehézségét tükröző, mindkét fél nézőpontját figyelembe vevő témára épült, a valódi megszólalási szándékot kifejező résztvevők aránya több tucatnyi volt egyetlen személlyel szemben. Az egyetlen huszonéves nő, aki mégis bátran megszólalt, a túlerő helyzetében igyekezett tisztelettudóan kifejezni a véleményét, ugyanakkor folyamatosan belekontárkodó idősebb(?) résztvevők empatikus reakciói miatt a mondanivalója menete is megszakadt, így kemény küzdelmet folytatott.

Ezt a hatalmas egyensúlytalanságot egy negyvenes éveiben járó ismert színész hozta létre. A huszonéves nő, aki éppen a szülőkkel vagy a munkahelyi felsőbbekkel való kommunikáció nehézségeiről beszélt, mintha egy pillanatra levegőt vennénk. Bár a hangja révén egyéni térben vett részt a beszélgetésben, több tucat ember nyilvánosan hallgatta a nyilatkozatát valós időben, és az idősebbek mindenféle reakciói előtt, akik láthatóan nem szándékoztak visszavonulni, nehéznek tűnt a huszonévesek véleményét logikusan közvetíteni. Amikor ez a rövid szünet következett, amelyben a következő kifejezést rendezgette…

"Teljesen egyetértek és megértem. Tehát... ezt jelenti?"

A férfi a huszonévesek szemszögéből egyszerűsítette az elhangzottakat, és nem szűnt meg azonosítani a saját tapasztalataival és átélt folyamataival. Ezután hozzátette színészi tapasztalatait a tizenéves és a huszonéves éveiből, valamint egy nemrégiben olvasott könyv tartalmát, majd azt mondta, hogy a huszonéveseknek sok tapasztalatra van szükségük, és így "Tehát ne félj, próbáld ki a dolgokat, soha ne add fel, drukkolok!"-kal zárta a kijelentését, amely meglehetősen hitelesnek tűnt. Miután a megszólalási jog átadásra került, a 40-50 éves házigazdák hozzáfűzték az összefoglalót és a megerősítést, amire a huszonéves nő nem reagált. "Most már én is megértem a fiatalabb generáció álláspontját, örülök, hogy lehetőség nyílt erre a nyílt beszélgetésre, és hálás vagyok a házigazdáknak a szervezésért" – folytatták az idősebbek(?) a nyilatkozatukat. A huszonéves nő, aki több mint tíz percig hallgatott, óvatosan megszólalt.

"Elnézést... úgy tűnik, amit közvetíteni akartam... nem úgy értettek meg..."

"Ja, igaz? Mi..."

"Tehát, amit mondani akartam..."

Ezután ismét következett egy szünet, és ezt a negyvenes éveiben járó ismert színész vette át.

"Teljesen egyetértek és megértem. Tehát..."

Így kezdődött meg az ismétlés.

Jelenség: Kinek az empátiája? Jogos az empátia megállapítása?

A generációk közötti kommunikáció nehézségét mutató jelenség már a beszélgetés során valós időben is látható volt.

"Megértem" – tévedés. Valójában lehetetlen emberi cél.

Sok kapcsolatban gyakran felmerül a "gondoltam, hogy meg fog érteni, meg kellett volna értenie, én megértelek" stb. konfliktushelyzetekben a "megértés" kifejezés. Ez a "megérthet" feltételezésen alapul, így a másik fél felé támasztott elvárás és jogosultság vitájában gyakran valóságtól mentes, hiányos kritériumként jelenik meg.

Azonban az ember alapvetően nem képes megérteni a másikat. Heidegger kifejezésével élve az ember a világba vetett lény. Nem tudtuk, hogy Dél-Koreában fogunk születni, két különböző világból érkező két ember, azaz a szüleink által létrehozott világban. Ébredéskor már létezett az ország, a különböző családok világa, amely szabályokból, értékekből és szabályokból áll, és alkalmazkodnunk kellett hozzájuk, fejlődés közben pedig találkoztunk iskolákkal, munkahelyekkel, közösségekkel és különböző emberekkel, akikkel töltött időnk révén felfedeztük önmagunkat, és saját egyéniségünket tapasztaltuk meg. Ezért az ember legfőbb törekvése nem az "értem", hanem az "állandóan igyekezni fogok megérteni".

A tanácsadási projektekben a legfontosabb folyamat a kezdet kezdetén mindkét fél tudásának és tudatlanságának egyértelmű elismerése. A jelenlegi állapot kölcsönös elfogadása és elismerése az alapja a probléma gyors és hatékony konkretizálásának, valamint a megoldás keresésének. A kapcsolatokban is a "tudjuk" kezdete elfedheti a konfliktusok jeleit, és minél mélyebbre megy a folyamat, annál nagyobb lesz a szakadék, és könnyen kialakulhat olyan helyzet, amelyben a már elmélyült érzelmi sérelem miatt a visszatérés lehetetlen.

Ezért sokkal inkább a "nem értem a másikat" kezdettel érdemes elkezdeni a párbeszédet, és ha lehetetlennek tűnő ítéleteket és értékeléseket teszünk, az idő múlásával sok minden világosabbá válik, és több lehetőség nyílik a másik fél megértésére.

A negyvenes éveiben járó színésznek, a házigazdáknak és a sok olyan személynek, akik magukat viszonylagos felnőttként ítélték meg, és a huszonéves nő ellentétes nézőpontjából vettek részt a beszélgetésben, alapvetően feltehetően azt a feltételezést keltették, hogy "én tudom, mi a helyzet", ami már a beszélgetés megkezdése előtt is terhet rótt a másik félre, a válasz hallgatása és a vélemény kifejezése során pedig kényelmetlen feszültséget teremtett. Érdemes elgondolkodni ezen.

Tanácsadás: A másik fél engedélyével vagy kérésével kezdődik?

A tanácsadás és adás kapcsolatában a legfontosabb, amit kölcsönösen ellenőrizni kell, az a tanácsot kérő fél engedélye. A tanácsadás kezdete mindig a másik fél jelenlegi helyzetének értékelése. Az értékelés alapvetően nem kellemes élmény. Sőt, a torzított és hiányos információkon alapuló, a másik félre vonatkozó értékelés szinte mindig eléri a kezdeti célt, kellemetlen feszültséget teremtve.

A huszonéves nő csupán megpróbálta elmagyarázni az álláspontját az idősebbek kérésére. A negyvenes éveiben járó színész azonban megszakította a folyamatot, és a saját nézőpontjából őszinte, talán a másik fél számára nem megfelelő vagy szükségtelen véleményt fogalmazott meg. Ez a hozzáállás hiányzó gondoskodást és tiszteletet jelezhet. A tanácsadás és adás helyzetében a beszélgetés témája a "tanácsot kérő életútja". Ha jól meggondoljuk, kinek szól a tanács, a negyvenes éveiben járó színész talán úgy tett, mintha a másikat segítené, de valójában a saját kielégülését kereste, majd önmaga elégedetlenségétől visszavonult.

Generáció, kor, nem, hanem kortársak.

A beszélgetésben megállapítható feltételezés az, hogy "a mi huszonéves éveink és a ti huszonéves éveitek egyaránt nehézek voltak". Itt azonban azt kell figyelembe venni, hogy a két huszonéves év között "a kor változása" áll. Az ország fejlődésének szempontjából a háború utáni építkezések, autópályák építése, valamint az állami alapvető iparágakba történő beruházások idején a munkások béremelése és a lakásvásárlás feltételei a mai növekedési telítettséghez képest stabilabb életkörülményeket biztosítottak. Ezzel szemben ma a huszonévestől az ötvenes-hatvanas évekig tartó generációk számára a pénzszerzési lehetőségek a spekulatív befektetéshez, például az ingatlanhoz vagy a Bitcoinhoz kapcsolódnak, tehát az adott korszak jellemzői a generációk jellemzőinek meghatározásában kulcsfontosságúak lehetnek.

A kor csak kor. A mai huszonévesek a korábbi generációkhoz képest a legkeményebb versenyben voltak tizenéves korukban, és a huszonéves korukban is az egyetemi felvétel után is a jó jegyekre kellett koncentrálniuk az elhelyezkedés érdekében. A szülők "csak menj egyetemre, és aztán csináld, amit akarsz" vigasza már több mint tíz éve megszűnt. Hogyan merik a 40-50 évesek, akik nem élték át a huszonévesek kemény tizenéves és huszonéves éveit, azt állítani, hogy megértik a mai napjukat, és hogy a jelenlegi hiányosságaik természetesek? Ez a tévedés bizonyos értelemben szégyellnivalónak is tűnhet.

A karakterlimit miatt a folytatást a lenti linken találja.

https://ryan-reason.durumis.com/ko/experience-the-order-of-mutual-recognition-when-young-2-g3n4r7eh